|| [25.v.] vajmi másként fognád emlegetni, s nem is dölyfösködnél annyira mint jelenleg, mivel hitvány görögökkel s elpuhúlt népfajjal csatáztál. Valóban boldog lett volna a török birodalom, ha azon hadierőt, mit a magyar faj ellenében fölemészténk, más nemzetek ellen fordítjuk vala; mert már gyermekkorom óta emlékezem, hogy seregünk mások ellen majd mindig diadalmas volt, de a magyarok által vajmi gyakran megverettünk. Nem emlékezel-e, hogy szüleink Jankónak puszta nevétől gyakran elrémültenek? (mert királyunk atyját Jankónak hívták a törökök, s olyannyira rettegék e férfiút, hogy ha mikor gyermekeik sírtak, Jankónak puszta nevével eliijeszték a sírástól, ekként szólván: Hallgass, it van Jankó.) – Azért ha a magyarokkal kellend harczolnod, || [26.r.] dölyföd lohadni fog.” Ludovicus. Azért voltak a mi Julius Caesarunk viselt dolgai nagyobbak s nevezetesebbek a Sándoréinál, ki csupán indiai és ázsiai népeket győzött le, kiken, ellent nem állván, erőtvenni vajmi könnyű vala; Caesar pedig éjszaki, nagy erejű férfiakkal csatázott, kik csak testi serénységökkel is képesek voltak ellenfelöket megfélemlíteni; azért gyakran is emlegette, mily szerencsés volt Pompejus, ki legfőbb hadi hírnevét oly harcziatalan fél ellenében vívta ki. Zsigmond. A török uralkodó tehát meg akarván Ezembég szerencséjét s hősiességét kisérleni, roppant sereget, mint mondják hetvenezernyit, ad át neki, s ő, bizton reménylvén, hogy a szerencse mint mindig, ezúttal is kedvező leend iránta, || [26.v.] |