|| [20.v.] miután a védművek lerontattak s a védelem reménye veszve lőn, a feladás föltételeit elfogadja, t. i. hogy egymaga, poggyászát és fegyvereit ott hagyva, szabadon mehessen; a többiek mind rabúl estek. Ő maga menekűlt a törökhöz; hanem a többiek szabadságot nyertek, menni ahová akarnak avagy maradni; de a vezéren kivül egy sem találkozott aki visszamenne, olyannyira megragadta mindnyájokat a nagy fejedelem kegyelmessége, ki hadi-jognál fogva megöletheté, de született szívjósága és kegyessége folytán, bocsánatot ada s bántalommal senkit nem illetett. Ludovicus. Nagy Sándor példáira emlékeztetel, ki Ázsia meghódított fejedelmeinek visszaadta országaikat; az általa levívott persa király Darius anyja- és nejével oly nyájasan || [21.r.] és nemeslelkűleg bánt, hogy halálát hallva Sisigambis, a Darius anyja, keservesen sírt és élni tovább nem akart. Vagy a Cajus Caesáréra, aki fő dicsőségének azt tartá, ha legbőszebb ellenségeinek megbocsátott, s gyakran élt e mondással: „Nincs oly dicsőség, mely téged Caesár haragjára méltóvá tenne.” Vagy inkább a Jézus Krisztus tanításaira, ki maga is könyörgött ellenségeiért, mondván a mi tanúlságunkra: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek. Enyém a bosszúállás és én megfizetek, mond az Úr. Semmi sem emel bennünket az istenekhez közelébb, mintha adunk, segélünk, megbocsátunk; a fejedelmek szerencséjének legfőbb adománya az, hogy képesek – s legszebb az, hogy akarnak boldoggá tenni minél többeket. Erőt venni keblünkön; fékezni a harag érzéseit; || [21.v.] |